Egy közös cél...

Séta a Fogyatékkal élők elfogadásáért

Írta: Klári

Tudjuk, hogy a versenynek már vége, de mi ígéretünkhöz híven, nem hagytuk abba a munkát. Ma a „Séta a Fogyatékkal élők elfogadásáért” felvonuláson vettünk részt. És nem csak mi! Sikerült a saját osztályunkat ( 9.N) és mentorunk osztályát is beszerveznünk ( 9.Ny)!

Ma, december 3-án van a fogyatékkal élők világnapja, aminek megtartásáról 1992-ben döntött az ENSZ. Ezen a napon világszerte felhívják a figyelmet a betegség, katasztrófa vagy baleset miatt fogyatékossá vált emberek akadályaira.

Ezt a felvonulást a Maci Alapítvány Óvoda, Fejlesztő Iskola és Egységes Pedagógiai szakszolgálat szervezte a világnap alkalmából, „Jászsági konzorcium a gyerekek, tanulók sikeres együttneveléséhez” jelmondat alatt. Az egész városból voltak olyan intézmények, amelyek csatlakoztak a felvonuláshoz (mint pl.: Lehel Vezér Gimnázium, Liska József Szakközépiskola, Gimnázium és Kollégium, Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti és Pedagógiai Kar, Gróf Apponyi Albert Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény).

Mi, a Casus belli csapat, a Tedd O:DA verseny második fordulójában választottuk önkéntes munkánk színhelyének a Maci Óvodát. Az óvodában drámás történelem órát tartottunk az SNI-s gyerekeknek, ami mindannyiunk számára maradandó élményt adott. A felvonulás pedig ehhez hasonló tapasztalatot nyújtott.

A mai felvonuláson, ahogy végig néztük a felvonuló tömegen, mindannyian úgy éreztük, hogy megérte ezzel a témával foglalkozni. Láttuk az egymás kezét fogó ovisokat és felnőtteket, transzparensekkel vonuló hallgatókat és az osztálytársainkat/ évfolyamtársainkat. Tudtuk, hogy mind ugyanazért menetelünk: Azért, hogy a fogyatékos gyerekek fejlődését, életét és boldogulását összefogással, saját eszközeinkkel a jövőben is segíthessük.

 

A jelnyelvről

Iskolánkban nagyon sok színes egyéniség található mind a diákok, mind tanáraink között. Utóbbiakat mindenki ismeri a ház falain belül, de például nem biztos, hogy sokan tudják, hogy a siketekkel, beszédfogyatékosokkal való kommunikációhoz szükséges jelnyelvvel ismerkedett egyik tanárnőnk is.

Interjú Kiss Enikő tanárnővel

Kedves Tanárnő! Nagy megtiszteltetés, hogy egy interjú keretén belül be tetszik avatni bennünket ezen különös kommunikációs nyelv titkaiba. Első kérdésként arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire volt nehéz a jelbeszéd elsajátítása?

Nem sajátítottam el, hanem alapszintű tanfolyamra jártam, de a hétköznapi élethez szükséges dolgokat el tudom jelelni, le tudom ezen a nyelven kommunikálni. Akik a napi életben használják a jelnyelvet, nem mutogatásnak, hanem jelelésnek hívják, ha valaki az előbbi módon nevezi ezt a nyelvet, azért nagyon haragszanak. Maga a jelnyelv megtanulása nehéz volt. Leginkább azért, mert amikor egy-egy kifejezést megnézel, könnyűnek tűnik, de ahogy egymás után tanulod a jeleket, hogy mi mit jelent, megjegyzed, mész a következő jelre, és egyre több és több van, a végén kiválóan összekevered. Amikorra letisztul, és pontosan tudod melyik jel mit jelent, akkor már gyorsan el tudod jelelni mit is szeretnél mondani.

Nehéz amiatt is, hogy a tanulási folyamat részeként közben szájról is kell olvasni. A kettő együtt, a jelelés figyelése, elsajátítása és mindeközben a szájról olvasás alkalmazása is, ez nagyon nehéz. A tanfolyam vezetője egy férfi, akinek a szülei  siketek voltak, ezért neki a jelnyelv lett az anyanyelve. A tanárunk elmesélte, hogy akik a szájról olvasást megtanulják, azok képesek a buszmegálló két végéből kommunikálni, képesek egy beszélgetést a szájról olvasással követni, kitalálni annak menetét, akkor is ha egy-egy szót nem látnak/értenek pontosan, majd közelebb menve hallani is magát a beszélgetést.

Hogyan jutott eszébe tanárnőnek, hogy szabadidejét pont a jelnyelv megtanulásával töltse? 

Valójában nem tudom, miért kezdett el érdekelni, talán mert sok nyelvbe belekezdtem, elsősorban az iskola miatt, tanultunk osztjákot, latint, gyerekkoromban németet. Belekóstoltam a spanyol nyelvbe is, mert az nagyon tetszik, és kíváncsi lettem, milyen is ez a jelnyelv, hiszen mégiscsak egy speciális kommunikációs forma. Úgy éreztem, menni fog ez nekem, és arra is gondoltam, hogy Jászberényben is élnek siket emberek és így tudok majd nekik is segíteni. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy ők egy nagyon zárt közösséget alkotnak, egy zárt közösségben élnek, és nem szívesen engednek be maguk közé senkit. Leginkább csak azokat ismerem, akik tanítottak, a többiekkel nincs kapcsolatom. De ha már egyszer majd egy valakinek segíthetek ezáltal, akkor már érdemes volt tanulni. Gondolkodtam azon is, hogy munka mellett szívesen dolgoznék jeltolmácsként, de ebben még nem döntöttem, a képzés maga nagyon sokba kerül, nehéz is, viszont a képzett jeltolmácsok nagyon keresettek, mert kevés van belőlük. 

Tanárnő azt mondta, hogy amit eddig elsajátított, az tulajdonképpen egy alapfokú ismeretanyag. Nem tetszett még arra gondolni, hogy tovább kellene ezt a tudást fejleszteni?

De! Nagyon sokszor gondolkodtam már rajta, több lehetőség is adódott a jelentkezésre, de ez túl sok időt venne igénybe a tanítás mellett. Egy 60 órás tanfolyam időben 1 nyár. Még nem tudom hasznosítani magát a tudást annyira, amennyire elterveztem, a jelenlegi állapothoz, hétköznapokhoz pedig elegendő az a néhány száz szó/jel amit használni tudok.

Mik azok a dolgok, amiért a beszédfogyatékosok szívesen használják ezt a nyelvet és mi lehet az oka az elzárkózásuknak?

A nyelv maga szavakból áll, nyelvtana nemigen van. A jelek egyértelműek, a mimikából kiválóan olvasnak, ezért nincs lehetőség arra, hogy becsapd a másikat. Ezek az emberek nem szeretik, ha sajnálják őket, ezért az elzárkózás, de ez valahol érthető is.

A jelnyelvben hogyan fejezhetők ki az érzelmek, például hogyan kommunikálunk le egy veszekedést? Milyen érdekességei vannak még a jelnyelvnek?

Ilyen esetben a nagyon heves artikulálás, jelelés. Sokszor egy jel többféle dolgot is jelent. Vannak logikus jelek, pl az evés, ivás, főzés jele, ami mindenki számára egyértelmű, és vannak olyan jelek is, amelyeknek semmi közük a jelentésükhöz. A jelelés során a kezeinket megkülönböztetjük aszerint, hogy melyik az aktív kéz és melyik a segítő kéz, ugyanis adott beszélgetésben nem mindegy, hogy melyik irányba kezdek el mutatni egy jelet. Érdekesség, hogy a különböző nyelvjárásokat is lehet alkalmazni a jelnyelvben, bizonyos szavakat más jelekkel fejezünk ki.

 

Mi az, amit Tanárnő még fontosnak tart?

Napjainkban vita folyik arról, hogy a siketek megtanuljanak-e jelelni, vagy inkább a szájról olvasás segíti őket jobban. Néma siket ember nincs, beszélni ők is tudnak, meglepő módon zenét is hallgatnak, éreznek valamit belőle. Legnagyobb esélyük a hallók közt tanulóknak van, de szerintem nem kell elvetni a jelelést a kommunikációjukban.

Köszönjük szépen, hogy mindezeket megosztotta velünk Tanárnő, számunkra nagyon érdekes és tanulságos beszélgetés volt.

az interjút készítette: Fügedi Dávid és Stomfai Dániel

A dolog érdekessége, hogy lehet, mi fogunk találni tanárnőnek egy segíthető valakit? No de ne szaladjunk előre ennyire, ez maradjon a mi titkunk ;), mindenesetre lehetséges, hogy belevágunk – feltéve ha mindkét fél beleegyezik – egy közvetítésbe, és ha sikerrel jár, mindenképpen beszámolunk róla. Úgy tűnik, a blogunk és a hírcsatornánk (fb oldalunk) mindenáron életben szeretne maradni :), még akkor is, ha ez a verseny véget ér.

Iskolaújságban

A gimnázium lapjában a Lél krónikáiban különkiadás formájában szerepelt a két, TEDD O:DA versenyben szereplő csapat.  Jó olvasást :)

 

írta: Dani

Sok csapat írt már összegzést, számvetést, próbálta megismerni és megismertetni a pályatársakat, kinek milyen élményt jelent egy-egy csapat netes naplóját, videóit, fb-os felületét megismerni, és azon belül a csapattagokat is. 

Én inkább arról gondolkodtam el, hogy mi is volt, illetve lett volna fontos, mielőtt erre a versenyre vagy egy hasonlóra jelentkezik, belevág az ember. 

Nagyon kell ismerni a társakat, mert a barátság, osztálytársság egy dolog, de egészen más, amikor éles helyzetben néhány dologról mást gondolunk, leadási határidő a sarkunkban topog, és valahogy mindenkinek igaza van. Megoldhatatlannak látszó feladat, és mégis kell a megoldás, lehetőleg azonnal.

Másik dolog az önismeret kérdése, hogy mikor, mire vagyok képes. Néha meglepődtem magamon is, volt pozitív, volt negatív élmény is ezen a téren. Viszont rájöttem, rájöttünk, hogy vannak rejtett tartalékaink, és ez nagyon jó.

És itt van a bizalom kérdése. Hát ez az egyik legnehezebb. Elfogadni azt, hogy igen, a társam is képes megírni a blogbejegyzést, megoldani a tesztkérdéseket, elfogadni azt, hogy ha a mentorunk valamire nem bólint rá azonnal, akkor nem kötözködik, csak még van bennünk valami, amit még bele kell tenni az adott feladatba és sorolhatnánk. De megtanultuk, és ez már egy nagy nyereménye ennek a játéknak.

Aztán fontos az, hogy a ma élő médiás eszközöket lassan készség szinten kezeljük, a szeretem, nemszeretem fel se merülhet, tudni kell és kész, mint pl. az angolt. És ha nem is életünk fő célja újságíró, webes hírszerkesztő, író vagy profi fotós lenni, bizonyos feladatoknál ne az ima jusson eszünkbe először, hanem a megoldás, vagy az ahhoz vezető út.  Ezen is túljutottunk, ima azért még van, de látszik az alagút vége :)

Lehet mégiscsak valamiféle számvetés lesz ebből? Nem probléma, karakterszámba belefér.

A feladatok során rengeteg új embert ismertünk meg, kit virtuálisan, kit személyesen. Voltak megható, érzelmileg megrázó pillanatok, amik akkor nagyon megérintettek bennünket, és a hatásuk talán sose múlik el, de mindannyiunk nevében írhatom, ezekre szükségünk volt, a gondolkodásunkat, az élethez való hozzáállásunkat sok mindenben változásra késztették. Több csapathoz hasonlóan mi is végignéztük a többiek elkészült munkáit, a fb oldalakat, blogokat, és mondhatjuk, sok színes egyéniség került össze ebbe a játékba. Kár, hogy voltak, akik feladták, bár őszintén bevallva, volt, hogy mi is gondolkodtunk rajta. Azt, hogy ki a jobb, ki teljesített jobban, a zsűri hivatott eldönteni, nekünk minden csapat nagyon szimpatikus volt végig a fordulók során, és szívesen megismerkednénk velük személyesen is.

No és a rajongóink, róluk se feledkezzünk meg. Ők azok akik figyelik mit csinálunk, a neten és akár az utcán, vagy egy folyósbeli beszélgetésen is kommentálják a látottakat, olvasottakat. Nagyon hálásak vagyunk nekik, nélkülük talán más konklúzió születik így a verseny végére.

Eleinte azt gondoltuk, nagyon sokat számít, hogy a fb oldalunk, blogunk mennyi like-ot, mennyi üzenőfali bejegyzést kap. Ez ma is igaz, de kicsit átértékelve azt kell mondani, hogy a legfontosabb az, van-e olyan réteg, akiknek az érdeklődését folyamatosan fenn tudjuk tartani, akik újra vissza-visszatérnek, hogy megnézzék van-e valami új hír, történés. Fontos az, hogy egy oldalt hányszor jelenítenek meg. Saját tapasztalat alapján, ami felkelti az érdeklődésemet és rákattintok, hogy megnézzem mit is rejt a cím, azt már el is olvasom. És sokan vannak így ezzel, bár lehet, hogy tetszésüket vagy ellenvéleményüket nem fejezik ki, nem írják le. Tegyük hozzá, azért az nagyon jó érzés, amikor pozitív megjegyzéseket kapunk, és valójában az is pozitív, ha egy másfajta véleményt kulturáltan megbeszélünk a netes felületek bármelyikén. 

Természetesen ennek is van eredménye, mint mindennek, talán érdemes a fb oldalt megtartani és folytatni azon feladatok szellemében, amiket mi magunknak választottunk a verseny során, és ha csak információk megosztásával is, de segítve ezeket a fontos ügyeket. Ez még a jövő nagy kérdése.

Így a végére – bár még lehetne ezer dologról írni, de ezek voltak, amik mindenképpen kellett, hogy megemlítésre kerüljenek – nem árt őszintének lenni magunkhoz. Azzal, hogy az első forduló feladatait – saját hibánkból – elrontottuk, már akkor látszott, hogy az első néhány csapatba, akik majd a demokrácia táborba mehetnek, esélyünk sincs bekerülni. Közösen úgy döntöttünk, maradunk, kitartunk, és megpróbáljuk magunkból kihozni a legtöbbet, amit lehet. Ezen döntésünkben mentorunknak nagyon sok szerepe volt, a kezdeti tanár-diák viszonyt átértékelve, tényleg mentorként tudtuk őt elfogadni, megérteni. Hogy sikerült-e elérni, amit szerettünk volna? Talán sikerült. Talán nem. Mindenesetre arra büszkék vagyunk, hogy az utolsó percig a fair play szabályai szerint próbáltunk helytállni, a nehéz kezdés után sokat fejlődtünk, és sok kis győzelmet könyvelhetünk el magunknak. 

„Köszönet, megbecsülés, hálaadás. Mindegy, melyik szót használod, mind egyet jelentenek, az örömet. Örülnünk kellene, hálát adni, hogy vannak barátaink, családunk. Örülni annak, hogy élünk, akár tetszik, akár nem. Talán mégsem kell feltétlenül örülnünk, talán a hálának semmi köze az örömhöz. Talán a hála csak annyit jelent, hogy felismerjük, mi is az, amink van. Megköszönjük a kis győzelmeket.” - Grace klinika